A haldoklás fázisait a hatvanas években az Egyesült Államokban élő svájci pszichiáter nevezte meg elsőként. A haldoklásnak öt fázisa van, melyek az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás. Nem csak a haldoklásnak, hanem a gyász feldolgozásnak is öt szakasza van és nagyon hasonlítanak a haldoklás fázisaira.

Az első szakasz az elutasítás, amikor a beteg megtudja, hogy betegsége gyógyíthatatlan. A páciens ezt nem hiszi el, tagadja a hírt és okot keres arra, hogy ez miért nem vele történik meg. Például elnéztek valamit az orvosok vagy elcserélték a leleteket. A beteg ekkor még ereje teljében van, nem hiszi el, hogy élete belátható időn belül véget ér. A beteg ekkor még nem képes rá, hogy szembe nézzen a betegséggel. Ekkor mellette kell állni, támogatni és finoman, de nem erőszakosan figyelmeztetni, ha irreálisan nyilatkozik a betegségről, terveiről. Amikor a beteg állapota romlani kezd, akkor a tagadás fázisát felváltja a harag. Ekkor teszi fel magának a kérdést, hogy: „Miért pont én? Miért velem történik ez?” Az sem ritka, hogy a beteg másokat kezd vádolni, haragszik például az orvosokra, hogy miért nem fedezték fel időben a betegséget. Ez az időszak nem csak a betegnek, hanem a környezetnek is nagyon nehéz. A következő, harmadik fázis az alkudozás időszaka. A beteg elkezd befelé fordulni, önmagára figyelni. Úgy véli okkal betegedett meg, így feltámad bűntudata, igyekszik megtalálni az okokat, amik miatt beteg lett és elkezd alkudozni. Például „Egészségesebben fogok élni, többé nem iszom alkoholt, többet leszek a friss levegőn…stb.”. Az effajta felajánlásokkal igyekszik elkerülni a betegséget, úgy mondd elkerülni a bűnökért a büntetést. A beteg magatartása teljesen megváltozik, a korábbi dühös, agresszív viselkedést felváltja az együttműködés.

Ebben az időszakban úgy tudunk segíteni a betegnek, hogy mellette vagyunk, meghallgatjuk, kiemeljük jó tulajdonságait, hogy mennyi mindenért szerethető. A negyedik fázis a depresszió. A beteg ekkor szembesül azzal, hogy nincs remény a gyógyulásra, rendkívül szomorú, elkeseredett. A befelé fordulás súlyos depresszióig fokozódhat. Ahogy múlnak a napok, úgy fogynak lehetőségei. Egyre inkább rászorul a környezetében élőkre, fogy ereje. Hiába vannak sokan a beteg körül, a halál felé vezető utat mindenki egyedül teszi meg. A beteg fél a haláltól, a fájdalomtól, attól, hogy mi lesz az után, hogy végleg lehunyta szemeit. A beteg ebben az időszakban csak a közeli hozzátartozók jelenlétét igényli, az ő társaságukban is hallgatag. Egyre többet van a félálom állapotában. Leköti az a fajta „titok”, amelyet a halál rejteget. A végső, utolsó, ötödik fázis a belenyugvás. A beteg folyamatosan távolodik az élettől. Leginkább alszik, elszenderedik napközben is. A hétköznapok eseményei nem igazán érdeklik, saját érzéseivel van elfoglalva. Leginkább a közeledő halál gondolata foglalkoztatja. Leginkább a csendes jelenlét segít ebben az időszakban, fogni kell a beteg kezét, simogatni, hogy érezze nincs egyedül. A halált mindenki egyedül éli meg, azonban a haldokló nem akar egyedül lenni, érezni akarja, hogy nem hagyják magára.