Akik még a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek, azok bizonyára jól emlékeznek arra, hogy a fényképezés – és főképp a videofelvétel – az egy ritkaságszámba menő történés volt, olyannyira, hogy általában csak kiemelt eseményeken került elő a gép és kezdtek el kattintgatni a családtagok.

Az analóg gépek ugyanis annyira nem terjedtek el – magas áruk mellett az előhívás nehézségei is sokakat visszatartottak a vásárlástól -, ám az ezredforduló környékén alapjaiban változott meg a piac, hiszen jöttek a digitális masinák, amelyek berobbanva letarolták a piacot. Ugyan ezek vagy rendkívül drágák voltak, vagy – az analóg gépekhez képest – gyenge minőségű fotót lehetett csak készíteni velük, mégis hihetetlen sebességgel terjedtek, és ennek köszönhetően villámgyorsan fejlődtek is. A következő lépcsőfok a fényképezőgéppel ellátott mobiltelefonok voltak és jól tudjuk, hogy ezeknek köszönhetően mára már mindenki zsebében ott lapul egy komplett mini stúdió, így aztán az elkészült fotóknak se szeri, se száma. Ez persze egy jó dolog, hisz mit nem adnánk érte, ha sokkal több kézzelfogható emlékünk lenne régről, inkább készüljenek felesleges fényképek, mintsem hogy lemaradjunk valamiről. Ez mindaddig rendben is van, amíg mi magunk nem szerepelünk egy fotón, ilyenkor ugyanis a legtöbbünk ahelyett, hogy elégedetten csettintenénk, szörnyülködve nézzük, hogy milyen borzalmasan festünk.

Pontosan ez a helyzet a hangunkkal is, amelyet visszahallgatva a legtöbben rettentő furának tartanak és bizony ennek az oka is gyakorlatilag ugyanaz, mint a rólunk készült képek esetében. Hiszen ilyenkor csak mi látjuk és halljuk magunkat abszolút szokatlannak, a körülöttünk lévők nem is nagyon értik, hogy miről beszélünk, és miért vagyunk annyira elégedetlenek. Nos, a helyzet az, hogy az agyunk teszi ezt velünk, méghozzá azért, mert az a kép – illetve hang – amit ilyenkor tapasztal, az merőben eltér az általában megszokottól. Nem is gondolnánk, de rengetegszer látjuk magunkat – legtöbbször ugye tükörben -, és a saját magunkról kialakult kép az pontosan ez. Ezzel szemben egy fotón a megszokotthoz képest a tükörképet látjuk, ami teljesen más, hiszen senki arca sem szabályos. Emiatt aztán a rólunk készült fotón idegenül hatunk saját magunk számára, erre pedig csak egyetlen gyógyír létezik, mégpedig az, hogy a lehető legtöbbször nézegessünk ilyen képeket, hogy az agyunk minél inkább megszokja ezt a látványt.